Dedikált
Bertók László új kötete, mint az igazán jó könyvek, lassan oldódik szét az olvasóban, noha ízét, állagát, kiváló minőségét az első korty után is biztonsággal megítélheti. „Nevet, alakot adni a / fölgoghatónak, mondja a / mozigépész, ez volt / az életünk…”. Ez van az életünk, mondom én, örömmel ajánlva a Deszkatavasz verseit, mindaz van, ami volt és lehető, a név nem új, viszont garancia, az alak épp annyit változott, amennyit súlya szerint változnia kellett, levette a bőrévé vált és bőrévé keményedett szonett-formát, s megnézve magát az új, bár régtől ismerős tükörben, nyugtázhatta: lényegében ugyanaz lett és maradt, világos és nehéz. Az öntőformák persze alakítják, sűrítik, terelik, „élik” őt – föl és túl és szét, stb., e köztes lét állapotaihoz az egész magyar igeköltészetet módosítani kéne -, de bánni ő bánik e formákkal, ő dönt e hosszú döntődében, hol „minden ugyanoda mutat”, noha a részletek szépen és reménykeltően szanaszét.