Böndör Pál: A krupié kiosztja önmagát

Az ​a vélemény, amely szerint a benne élő nosztalgia a már régóta lehetetlen, és számára használhatatlan, nagy, eposzi formák után az a madzag, amire a költő verseit fűzérnek felfűzi – ellenőrizhetetlen. Mindenesetre a ciklusokba szerveződő versírásnak az ebben a könyvben olvasható alfaja: a lírai napló egyenesen rá van szorulva a prózaírás kelléktárába tartozó eszközök használatára is. Persze nem azért, hogy elbeszéljen – bár ez sem egyértelmű –, és azért sem, mert a műfajokat összegyúrva az eposzi teljességet reméli újrateremteni az alkotójuk. Miért hát a műfajokat összegyúrva az eposzi teljességet reméli újrateremteni az alkotójuk. Miért hát a műfajok hibridizálása? Ez talán mégsem elhatározás dolga, olyankor a ló és a szamár sem tudatos kísérletezők: a majdan születő öszvéreket mégis igába vonják majd valakik, használati értékük van tehát – de nem szüleik határozzák meg az árukat. El sem kerülhetem annak a látszatát, hogy könyvem elejére mottóul választott Vas István sorokkal kupeckodni akarok:
Gőg görcse, kerge kör! Nem volt soha a művész
Tragikumánál nevetségesebb!
Te kövessed az ősforrást, a bedugultat:
A meggyalázott’ átlagéletet.
Böndör Pál