Egy évszázaddal ezelőtt az értelemháború alaposan szétzilálta a galaxist, és szinte teljesen felszámolta az űr meghódítására törekvő, intelligens életet. Ezt követően különös hagyomány vette kezdetét, hogy a túlélőknek mégiscsak jobb kedve legyen, és a feldúlt világok lakói a béke, a közösség és a megértés jegyében néha összejöjjenek.
A fennmaradt civilizációk ciklusonként egyszer megtartják a Metagalaktikus Grand Prix-t, ahol a furcsábbnál furcsább lények dallal, tánccal vagy egyéb performansszal mérik össze tudásukat. Minden újoncnak meg kell mérettetnie magát, és itt dől el, hogy a galaktikus nagycsaládba jelentkező új faj értelmes-e – ha pedig elbukik, haladéktalanul megsemmisítik.
Idén az emberiség is bekerül a képbe, és bár diplomáciai drámákra, gigantikus űrhajókra, féregjáratokra és a más népek iránt közömbös idegenekre számítottak, rúzsos szájak és flitteres ruhák, csillogó strasszok és elektromos gitárok várják őket. A Földet ráadásul nem más képviseli a galaxis legnagyobb színpadán, mint a Decibel Jones és az Abszolút Nullák, fajunk sorsa pedig azon múlik, képesek-e úgy zenélni, mint még soha senki a történelemben.
„Mintha vakrandira ment volna Ziggy Stardust és a Galaxis útikalauz stopposoknak, hogy aztán durván berúgjanak és egész éjjel karaokézzanak. Cat Valente teljesen flúgos, de amúgy zseniális, és rajta kívül a világon senkinek nem jutott volna eszébe ez a sztori, és pláne nem tudta volna így megírni.” John Scalzi