Erich Kästner: Fabian, egy moralista regénye

Közismert tény, hogy Erich Kästner mint egyszerű járókelő szemtanúja volt, amint a nácik máglyára dobálják a könyveit. Az a mai olvasó, aki Kästner nevét csak a két Lottival, Emillel vagy az Európai Könyvkiadónál nemrég megjelent derűs kisregénnyel, „A salzburgi szobalány”-nyal hozza kapcsolatba, nemigen értheti a könyvégetés okát. Ám aki elolvassa az 1930-ban írt „Fabian”-t, ezt a keserű, realista korrajzot, az már sejti, mi válthatta ki a barna rezsim indulatát. Ez a „másik Kästner” ugyanis – vagyis regényhőse és alteregója: Fabian -, miközben hírlapíróként sodródik-nézelődik a Weimari Köztársaság berlinjében – hírhedt lokálokban fordul meg, romlott és korrupt, szánandó és megvetendő figurákkal ismerkedik -, lassanként rádöbben, hogy ez a világ szükségszerű változás előtt áll, de arra is, hogy ez a változás a legrosszabb oldalról fenyegeti. A „moralista” Fabian nem tud beletörődni, hogy szerelme eladja magát, hogy zseniális barátját egy tehetségtelen senki öngyilkosságba hajszolja, hogy neki magának egy másik senki előtt kellene hajbókolnia, állás reményében. Mégis, egyformán irtózik mind a két, változást ígérő és Berlin utcáin véres harcokat vívó, szélsőséges párttól, de persze orvoshoz viszi magatehetetlen sebesültjüket. Egyvalami van, amivel Fabian, a független értelmiségi és a kor krónikása saját magának és kései olvasójának örömet szerez: a pontos megfogalmazás és fűszere, a jellegzetes kästneri humor, amely – bár ezúttal nem aranyló, hanem nagyon is fekete, nem szívderítő, hanem a témához illően szarkasztikus, fanyar akasztófahumor, mindennek ellenére és a végső halálos „csattanóval” is a moralista igazát és felsőbbrendűségét hirdeti.