A kulcsoknak, akár a gazdájuknak: lelkük van
Forgatom a szót a számban: PÓTKULCS. Keresem az ízét. De nincs neki.
A madarat nem kulcscsomójáról ismerem meg. De a mókusfarkas ipséket éppúgy elkerülöm, ahogy a kis autós táskásakat.
A kulcs arra való, hogy ne találjam. Annyira, hogy nem lenne gyerekem, ha Juditnál, több mint tíz éve nem lett volna pót.
Apám nem adott könnyen kölcsön, ráadásul mindig megkérdezte, hogy mire kell.
Én meg nem adtam oda a lakásom, és pótkulcsot is csak azoknál hagytam, akikben százegy százalékig megbíztam. Vagy éppen szakítottak velem, és akiknek a szívét ezzel akartam visszaszerezni. Sikertelenül.
Svéd gyártmányú autóm pótslusszkulcsát akkor találtam meg egy virágcserépben, amikor az új tulajdonosnak oda kellett adnom mind a két gyárit, mert nélkülük meghiúsult volna az adásvétel. A kulcsoknak ugyanis, akár a gazdájuknak: lelkük van. És durva tévedés, hogy mi használnánk őket. Mert a Szent István körút négyben például ő dirigált nekem. Hagyott cserben. Állt más szolgálatába, kisemmizve engem, vagy inkább Ferenc Pétert, akiről ez a könyv szól.