Fiatal voltam, éheztem, ittam, és író akartam lenni. Olvasmányaim nagy részét Los Angeles egyik belvárosi könyvtárából szereztem be, de egyetlen olyan könyvvel sem találkoztam, ami az utcáról vagy a hozzám hasonló emberekről szólt volna. Úgy tűnt, mintha mindenki csak játszana a szavakkal, és azokat tartanák kiváló íróknak, akik nem írnak semmiről. Ravasz, körmönfont írások voltak jól megformálva. Ezt olvasták, ezt tanították, ezen rágódtak, ezt adták kézről kézre. Kényelmes kis trükk volt. Dörzsölt, elővigyázatos világirodalom. Az embernek vissza kellett mennie egészen a cári Oroszország íróihoz, ha egy kis szenvedélyre vagy szerencsejátékra vágyott. Volt persze néhány kivétel, de olyan kevés, hogy azokat egykettőre elolvastam, és újra csak ott álltam az elképesztően unalmas könyvekkel megrakott polcok között. Ennyi évszázad tapasztalata, megannyi kézenfekvő könnyebbség – és a kortársaink mégsem képesek jó regényeket írni.
Egyik könyvet a másik után vettem le a polcról. Miért nem mond már valaki valamit? Miért nem ordibál végre valaki?
„Érett este volt, a nap dacos, vörös korongként süllyedt a tengerbe. Volt valami a levegőben, mintha az ég visszatartotta volna a lélegzetét, valami furcsa feszültség. Délre sirályok fekete raja keringett a partvonal felett. Megálltam, hogy kiszórjam a homokot a cipőmből, nekitámaszkodtam egy kőpadnak, miközben fél lábon egyensúlyoztam.
Hirtelen morajt hallottam, majd robajlást. A kőpad kifordult a kezem alól, és eldőlt. A standokra pillantottam: recsegve-ropogva rázkódtak. Láttam, ahogy a Long Beach-i házak jobbra-balra himbálóznak. Megnyílt alattam a homok; odébb botladoztam míg szilárd talajt nem találtam.
Aztán megint.
Földrengés volt.
Aztán jöttek a sikolyok. Aztán a por. Aztán a rázkódás, a robajlás. Körbe-Körbe forogtam. Ezt én tettem. Ezt én tettem. Tátott szájjal álltam, földbe gyökerezett lábbal, döbbenten. Futva elindultam a tenger felé. Megálltam. Aztán visszafutottam. Te tetted ezt, Arturo. Megharagudott az Isten. Te tetted. A morajlás tovább folytatódott. Úgy hullámzott a föld és a tenger, mint egy vízágy. Por szállt fel. Valahonnan egy összeomló épület zaja hallatszott. Sikolyokat hallottam, aztán egy szirénát. Emberek rohantak az utcára. Mindent elborított a por. Te tetted, Arturo. Ott, abban a szobában, azon az ágyon, te tetted.”