Avagy hogyan alapítottam meg Magyarországot valójában?
I. (Szent) István királyunk a virtuális világban merész kormányzati kommunikációs eszközhöz nyúl: végigblogolja életét, hogy az alattvalók értesüljenek lelkének minden titkos rezdüléséről, és a keménykezű, sziklaszilárd uralkodóról alkotott kép némileg árnyaltabb legyen. A vallomásfolyamból kiderül, hogy Géza nagyfejedelem finoman szólva is csak pipogya fráter, ábrándos széplélek, akit felesége, Sarolt irányít vasmarokkal a háttérből, fiuknak, Istvánnak pedig semmi kedve az uralkodáshoz, és ez a későbbiekben is így marad.
Ebben az „ómagyar szatírában” István király depresszióra hajlamos, életunt zsarnok, Imre herceg elvarázsolt holdkóros, Koppány pedig raccsoló arisztokrata.
Múlt és jelen, szent és profán, tragikus és szatirikus elemek úgy kavarognak szemünk előtt, mint a kaleidoszkóp színes darabkái. A könyv nem dicső uralkodóként, hanem hétköznapi, gyarló emberként ábrázolja az államalapító szent királyt.