Márai Sándor: Napnyugati őrjárat

E ​kötetből az olvasó nem az örökké felfedezőútra induló Márait ismerheti meg. Az író ezúttal olyan helyszínekre (Párizs és London) látogat el, ahol korábban, hosszabb-rövidebb ideig, járt már. Megkondultak a vészharangok Európa felett, elhangzott a figyelmeztető szó a „Nyugat alkonyáról”. Mindennek valóságáról személyesen akar meggyőződni az örök vándor Márai, ezért látogat el Párizsba és Londonba. Nem hagyományos útleírás a kötet, sokkal inkább személyes emlékek és megfigyelések ötvözete. Egykori szállodák, vendéglők, a franciák és angolok elgondolkodtatóan különc szokásai finom iróniával szövik át a kötetet. Az író nem kirándulni, hanem őrjáratra indult, mert érzi, utoljára ül vonatra: elkerülhetetlennek látszik az újabb világpusztulás, a háború. A könyv látlelet a háború előtti utolsó pillanatokban, s a vizitáló „orvos” reménykedik, hogy a „beteg” csak gyengélkedik. Itt is és most is a műveltségben látja az egyetlen megoldást: „…egy kultúrát a végső pillanatban nem a légelhárító ágyúk védenek meg, hanem az emberi műveltség lelkiismerete.” A kötet 1936-ban jelent meg először, s három év múlva a légelhárító ágyúk jutottak főszerephez. Egy író feladata viszont nem lehet más, mint amit őrjárata egyik befejező gondolatataként mond el: „…adj hírt, hogy élnek még Napnyugaton emberek, akik nem tudnak másként lélegzeni, csak a szabadság levegőjében.”