Mohay András: Újgörög-magyar kéziszótár

Az újgörög nyelv, az indoeurópai nyelvcsalád egyik legarchaikusabb élő tagja, két állam, a Görög Köztársaság és a Ciprusi Köztársaság hivatalos nyelve. A mai görög köz- és irodalmi nyelvnek ennek megfelelően két, földrajzilag elkülönülő változata van: a görögországi és a ciprusi. Az utóbbi – amely nem azonos a tulajdonképpeni ciprusi nyelvjárással, noha abból természetesen sokat merít – nem csupán hangtanában és helyesírásában tér olykor el az anyaországitól, de szóhasználatában is.
A mai görög nyelv a középgörög (bizánci) nyelven keresztül az ún. Koinére („közös nyelv”) vezethető vissza, amely a hellénisztikus korban alakult ki elsősorban az attikai és az ión dialektus elemeiből, s az addig nyelvjárásilag megosztott görögség első egységes nyelve volt. A Koiné időszakából ered az újgörög nyelv egyik jellemző sajátossága is. Amikor a görög nyelvű hellénisztikus államok hanyatlásával párhuzamosan megnőtt a művelődés nyelvi normateremtő szerepe, a kezdetben irodalmi irányzatként induló ún. atticizmus a klasszikus attikai szerzők nyelvének utánzását tette az írott nyelv normájává, amely így egyre jobban eltávolodott kora élőbeszédétől. A beszélt és írott nyelvnek ez a kettőssége, az ún. kétnyelvűség maradt a közép- és újkori görög nyelvfejlődés fő jellemzője is, némileg hasonlóan a latin és a népnyelvek nyugat-európai dualizmusához. Eltérés csak abban mutatkozott, hogy a zömmel török hódoltságban, az európai polgári fejlődés perifériáján élő görögöknek a középkor után sem sikerült az élő nyelvhez közel álló nemzeti nyelvet kialakítaniuk, s így az 1820-as években létrejövő újgörög állam is ennek az írott nyelvnek némiképp egyszerűsített változatát, az ún. katharevuszát („tiszta nyelv”) választotta nemzeti nyelvévé.