Karády Katalin, a díva emlékére
Aki a sötétség éveit elfelejti, nem érdemli meg azt a napot, amely ma rásüt.
Egy fájón búgó hang valahonnan az Égből. A szívre helyezett parázs pergő hamuja. Akinek lábánál a tenger álmodott. Dizőz és nemzeti intézmény: Karády Katalin.
Olyan gyémántragyogású csillag volt, amit itthon és a halált süvöltő orosz hómezőn ugyanúgy látni lehetett. Mert a legszebb csók volt, amit meg nem adott az élet. Égve dobták el, mert mindig izzott valami jéghideg forrósággal. Nem volt jó színésznő, csupán elhitető színésznő volt. Szögletes mozgású, tündéri trampli. Mégis talán maga Ady Endre is beleszeretett volna. Dalaival az emberek szívét csókolta meg, hogy tovább tudjanak dobogni… A háta volt zseniális, ahogy elmenni tudott. Elvitte vállán az időt, a filmjeit, a legendáját… Az ítéletet, a rá mért titokzatos büntetést kutatta, a Labirintus bejáratát. A bűnös nő, aki elkárhozni nem tud, s ezért a férfiak végzetévé lesz. De ez a végzet mindig közös. Elment, elrohant, mert elégett a szíve. Játszott a történelemmel, játszott és énekelt. Majd odahagyott huszonvalahány filmet, sikert, álmokat, s egy elveszített háborút. Átkelt az óceánon, hogy kalaposnő legyen.
Ne kérdezd, ki voltam, / A csókodat én akartam, / ha majd egyszer megsokalltad, / azt mondom agyő!” Lehullott a parázs a hamvadó cigarettavégről. Végigszívták. Ő vissza sem nézett, és nem mondhatta senki, hogy AGYŐ. (Mihalicza Tamás, 1990)